Ódor Péter erdőökológussal, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézet osztályvezetőjével a jelenlegi fakitermelési gyakorlatunk hatásairól beszélgettünk.

– Az Intézetben az erdőgazdálkodás, illetve a különböző erdőgazdálkodási beavatkozások hatását vizsgáljuk az erdei biodiverzitásra, különböző élőlény csoportokra, a mikroklímára, meg egyéb termőhelyi változókra meséli Ódor Péter. Ennek talán azért van jelentősége, mert az erdeinknek több mint 90 %-ban folyik faanyagtermelés. Viszont az, hogy ez a faanyagtermelés hogyan zajlik az nagyon nem mindegy. Lehet a faanyagkitermelést úgy is végezni, hogy az nagyjából fenntartsa az ökoszisztéma integritását és másképp is. Jelenleg ez utóbbi a jellemző.

 – Hogyan végezzük a fakitermelést ma?

– Az erdeink 20%-a védett, ilyenek pl. a nemzeti parkok területén található erdők. Ezeken a helyeken a korlátozások miatt még érvényesülnek a természetvédelmi szempontok, a többi területen azonban csak egészen minimálisan. Olyan terület, ahol egyáltalán nincs faanyagtermelés az csupán az ország 4%-a – vallja.

Ma a faanyagtermelés leginkább úgynevezett vágásos üzemmódban zajlik. Ez azt jelenti, hogy az erdőket egy bizonyos kor után levágják, majd felújítják. Az őshonos fafajú erdőket természetes úton újítják fel, az előző állomány természetes csemetéivel, máshol viszont mesterségesen, vagyis levágják az erdőt és utána beültetik. Ez a gazdálkodás alakította ki azt a ma általános erdőképet, hogy az erdőkben egy korosztály az uralkodó, a tájban pedig a különböző korú erdőállományokat látunk: vágásterületeket, fiatalosokat, középkorú erdőket, és vágáskor közeli idős állományokat. Ezzel szemben az őserdő jellegű erdőmaradványokban több korosztály él együtt egy erdőállományban, és a fák sokkal hosszabb kort elérhetnek, mint a gazdasági szempontból megállapított vágáskor.

Az örökerdő üzemmód, amely ma még nem elterjedt, úgy próbál gazdálkodni az erdőkben, hogy az erdő, mint állomány folyamatosan megmarad. Gyakrabban, kevés faanyagot vesznek ki belőle, így összességében fennmarad az erdő. Hazai szinten az erdőknek kb. 4 %-a az, ami örökerdő vagy pedig az úgynevezett átmeneti üzemmódban van és 91 %-a vágásos.

Tudni kell, hogy az örökerdő gazdálkodásnak, ugyanúgy célja a faanyagtermelés, csak egy olyan fajta üzemmóddal, ami jobban ügyel az erdő integritására, az ökoszisztéma szolgáltatásaira, és jobban hasonlít a lombos erdők természetes dinamikájára.

Mekkora az az arány, amihez nem nyúlt hozzá az ember?

– Európa szinten olyan erdő, amihez mondjuk több mint 80 éve nem nyúltak hozzá az erdőállománynak kevesebb, mint 1 %-a, és ezek is kis területeken koncentrálódnak: főleg Skandinávia északi részén, a Kárpátokban, az Alpokban, a Pireneusokban találunk ilyen erdőket. Ezek többnyire bükkösök és fenyvesek, a tölgyerdőkből szinte alig maradtak fenn őserdőnek tekinthető állományok.

Ez megdöbbentő

– Igen, bár ha belegondolunk, hogy mióta használjuk Európában viszonylag intenzíven az erdőket, inkább az a megdöbbentő, hogy még maradtak fenn őserdők.

A fakitermelésnél, a fák által megkötött széndioxid nem szabadul e ki nagy mennyiségben a földből?

Ha természetes felújítással történik egy vágásterület felújítása, akkor talajbolygatás nem nagyon történik. Csak annyi, ami a faanyagtermeléssel, kitermeléssel jár. Itt a meglévő korábbi állomány csemetéi újulnak fel.  Ezzel szemben a mesterséges felújításnál ültetik a csemetét és ez nagyon gyakran ún. teljes talaj előkészítés, szántás után történik, amely nagy mennyiségű széndioxid felszabadulással jár. A fiatal erdőknek ugyan nagy a széndioxid megkötő képessége, de egy érintetlen erdő óriási biomasszát halmoz fel, amelyben hatalmas mennyiségű szén kötődik meg az ott maradt holt fákban és talajban.

– Mi lenne a helyes út?

– Nagyon fontos lenne, hogy legyenek olyan területek, amit kivonunk a művelés alól, hogy megőrizzük az erdei ökoszisztémák integritását. Fontos lenne, hogy legyenek, olyan természeti övezetek, mondjuk egy nemzeti parkon belül, amelyek faanyagtermelést nem szolgálnak, csupán természetvédelmi céllal zajlik bennük kezelés. Ez a legmagasabb szint.

A második szint, amit én fontosnak tartok, hogy az ország jelentős részében, ahol fakitermelés zajlik, ott olyan fajta gazdálkodás folyjon, ami kielégíti az erdőnek a védelmi funkcióit, vagyis élővilágának fennmaradását. Ebben az esetben a gazdálkodás során figyelembe veszik az ökológiai funkciók biztosítását, pl. meghagyják a holt fákat, ami kulcskérdés az élővilág szempontjából. Erre a legoptimálisabb megoldás az örökerdő üzemmód, de a vágásos erdőkben is sokat lehet tenni a természetes folyamatok biztosításáért.

A harmadik réteg csupán, a kifejezetten gazdasági céllal ültetett erdők, ahol szintén törekedni kell arra, hogy a kitermelés mellett minél jobban kielégítsük a természetvédelmi szempontokat.

Elemi érdekünk az erdők védelme, pl. a klímaváltozás időszakában óriási a vízmegtartó, párologtató és mikroklíma szabályozó szerepük.

– Hogyan működik ez?

– Ha nyílt területre ér a csapadék, az akadálytalanuk eljut a talajba. A fák lombkoronája, az őt érő csapadéknak jelentős részét, akár a 30-50 %-át is felfogja. A víz jelentős része a lombkoronából és a csrjeszintből párolog el, ami hőelvonással jár, ezért itt a vegetációs időszakbanmagasabb a páratartalom és alacsonyabb a hőmérséklet. Emiatt kevesebb a víz elfolyás, a vízveszteség. Az erdőben folyamatosan halmozódik fel az avar és a talaj felső humuszos rétege, ami szintén vízvisszatartó erővel bír.

Képzeljük el, azt, hogy ha egy lebetonozott területre ráhullik a csapadék az onnan rögtön el is folyik. Ezzel szembenaz erdőben különböző szivacsrétegek vannak, mint a lombkorona, a cserjeszint, az aljnövényzet, az avar és a talaj. Ezek a vizet sokáig visszatartják és csak nagyon lassan eresztik le.

Ebből adódik az erdő kiegyenlítő hatása, ami a mikroklímára nagymértékben hat, és a vízgazdálkodásban is egy folyamatos vízvisszatartó erőt képez.

Az erdőtelepítés sem teljesen egyértelmű dolog. Ma Magyarországon nagyon sok, természetvédelmi szempontból rendkívül értékes, nem erdő területünk van. Hiszen, az egykor kiirtott erdők helyén legelőket, kaszálókat, hoztak létre. Ezek a gyepterületek, a hegyi rétektől az alföldi pusztákig nagy természeti értékkel rendelkeznek, rengeteg élőlény kötődik hozzájuk. Tehát, amikor erdőtelepítésről beszélünk, akkor nem mindegy, hogy hová és milyen fafajokat telepítünk. Beállt gyepterületekre idegen honos ültetvényeket telepíteni sem természetvédelmi, sem klímavédelmi szempontból nem kedvező. Ezzel szemben pl. gazdaságtalan szántóföldi művelés alatt álló vagy belvizes területeken az erdőtelepítés ideális lehet.

Talán éppen ott van nagy természetvédelmi jelentősége annak, hogy megőrizzük az külterjes mezőgazdasági kultúrákat, ahol még az eltérő művelési ágak nagyjából összeérnek. Ugyanis mára a legtöbb területen a szántóföld, a gyep és az erdő teljes mértékben szeparálódtak egymástól.

Fontos lenne, hogy úgy végezzenek mezőgazdasági tevékenységet – akár kisebb hatékonysággal vagy kisebb hozammal – hogy megőrizzék azokat az ökoszisztéma szolgáltatásokat, amik mezőgazdasági hasznosítás mellett is fenntarthatók. Itt pl. arra gondolok, hogy a kisparcellás szántóknak, kaszálóknak, fás legelőknek a jelentősége az, hogy meghagynak a szántók között sövényeket, cserje csoportokat, virágos mezsgyéket stb.

A támogatási rendszereknek úgy lenne érdemes átalakulniuk, hogy a gazdákat arra ösztönözzék, hogy megérje nekik, még akár a gazdasági haszon kárára is ezeket az extenzív formákat fenntartani.